Gála Nóra - Monokróm (III. évad - A)
There are no translations available.

Ősszel a harmadik évadba lépett a MU Terminál; az egyéves program során tapasztalat-munícióhoz és megmutatkozási lehetőséghez jutnak a képzési rendszerből frissen kikerült táncosok. A MU Terminál azonban nemcsak afféle előadóművész-inkubátor, hanem – egyáltalán nem mellesleg – remek kísérletezési terep; lehet tágítani a határokat, felcsipegetni ezt-azt. Halálugrást próbálgatni azzal a megnyugtató tudattal, hogy karnyújtásnyira ott a védőháló – a táncosoknak a kvázi-társulati lét, a koreográfusoknak a Terminál szinte kézzel fogható sorvezetője, az időbeli-térbeli-adottságbeli keretek. Az idei csapat bemutatkozó előadásában két koreográfia szerepel: elsőként Fodor Zoltán Tér-forma-nyelv című darabját láthatjuk, majd Fejes Ádámtól az Újoncokat. Mindkét mű hét főre íródott (az Újoncok esetén átíródott, egy korábbi, 2003-as opuszból). A táncosok egységesen kezelt figurák, ami a sötét és monokróm, majdnem-civil jelmezekben is megmutatkozik. A zene hangsúlyos elemként, domináns, sőt ζntörvényű erőként érvényesül; úgy is fogalmazhatnánk, hogy zenei rugóra jár mindkét darab. Ám ugyanarról a palettáról vett színekből – ugyanabból az egyébként eléggé limitált eszköztárból - két igencsak eltérő kép születik.
Már az első öt percben kiderül, hogy Fodor Zoltán továbbra sem tud elszakadni a Kis semmiségek (Mozart-táncok, Szegedi Balett) formalista logikájától; egy-egy érdekes ötlet – mint a rizsporos-parókás pőreség a Kis semmiségekben vagy a nézőbarátnak induló zene a Tér-forma-nyelvben –, messze nem elég ahhoz, hogy kitöltsön egy koreográfiát. Főleg ha nincs mögötte az a bizonyos gondolati plusz, amitől a mechanikusan alkalmazott képletek élővé válnak.
A Tér-forma-nyelvben a hangok és a fények előbb veszik birtokba a színpadot, mint a táncosok; a balettszőnyegre éles csíkok vetülnek, jelezve a táncosok majdani helyét. A teljes sötétből felbukkanó alakok geometriai alakzatban állnak, mint hét fekete szög a színpad-doboz szélén; helyhez kötöttségüket ígéretesen ellenpontozza a már említett zene (a finoman kommersz fajta, ami technikázó jutalomjátékot ígér, könnyed virtuóz-bemutatót). Aztán az alakzat felbomlik, a kezdeti homogenitás megszűnik, helyét a montázsszerűség veszi át mind a zenében, mind a táncanyagban.
Felfedezhető egy halvány, zavaróan lebegtetett férfi-nő szál; Kiss Róbert és Czédulás Eszter lazán összefűzött és a darab egészéhez is csak ad hoc módon kapcsolódó kettőse Tuza Tamással időnként keserédes hármassá bővül, a kapcsolat lényege azonban, (szellemi? testi?) mozgatórugója homályban marad. Az értelmezési dimenziók fájó hiányát csak fokozza, hogy a mozgásanyag sem ér el olyan töménységet, ami képes lenne magával ragadni a nézőt, a már említett zenei dinamizmus pedig egyhelyben duhog és zakatol, már-már leválva a színpadi történésekről. A koreográfia lazán kötődő mozdulatfrázisok egymásutánja marad, összefüggéstelen részigazságok fésületlen halmaza; első ránézésre tetszetős kép, mélyrétegek nélkül.
Fejes Ádám koreográfiája kiérleltebb alkotás – már csak azért is, mert a négy évvel ezelőtti Inspirációra készült, Femina címen. Az eredeti verzió négy figurája (egy férfi és három nő) hétre bővült; egyszerűsödött az eszköztár is, eltűntek a reflektorokra pakolt abroncsos ruhák. Az atomizált kezdő képben öt nőalak mozog felaggatott marionett-madárként a stilizáltan madárhangszerű, higanyszerűen amorf, hideg zenében. Homogén csapat ez, még ha csak néha találkoznak is a mozdulatok; csupán a kifeszített, saját láthatatlan tengelyén körbeforduló halott madár-pillanatokban valósul meg az egység.
Aztán a női princípium mellé odakerül az ellenpólus (érdekes látni, ahogy a különböző előjelek csak egymás mellett érvényesülnek, önmagukban nem), és a zene is vált. Nincs történet itt sem, csupán képek egymásutánja, amelyeket Kunert Péter megkerülhetetlenül erős, jó értelemben hatásvadász zenéje támogat (a madárraj gépiesen sivár kárálása, a repetitív alapra simuló, fullasztóan mézédes hegedűszó). A fények változatosan szerkesztett játéka további értelmezési lehetőségekkel gazdagítja a képet; a pontszerű madárkalitka-foltok után a táncosok árnyéka sokszorozza a színpadi alakokat, az oldalfény pedig megnagyobbítja a játékteret, elmossa az egyes gesztusok, mozdulatsorok ismétlésével egyébként is izgalmasan szabdalt színpadi időt.
Nincsenek üresjáratok, a dinamizmus és a lassú folyamatok üdítő ritmusban váltják egymást – kivéve talán a középrészt, ahol a női madárraj hosszan-hosszan vergődik a nézők felé. Mégis itt nyer értelmet egy végtelenségig ismételt mozdulat – az újra és újra előrenyújtott kar: az addig a földön fekvő férfialakok megragadják két nő kezét. A párok maradnak, a többieket a háttérbe mossa a végtelenített vergődés. Ezektől az apró, finom jelektől lesz több az Újoncok, mint egymás után pakolt sorozatok konglomerátuma – ennek fényében talán az erőltetett cím is megbocsátható.
A harmadik MU-évfolyam a nem kifejezetten könnyű anyagból szépen vizsgázott, igaz, a technika mellett a színpadi jelenlét is fontos, és e téren a produkció még hagy némi kivetnivalót maga után; az arcokon még nagyon látszik a befelé koncentrálás, kevés nyitott tekintettel találkozhattunk – pedig a MU testközeli színpadán ez is sokat ad vagy vesz el az előadás értékéből. A láthatatlan védőhálóra – koreográfusoknak, táncosoknak – alig volt szüksége, de azért a biztonságérzet jól jött; kitöltötte a szép pillanatok között feszülő hiányokat.
 
 
Copyright © 2005 - 2017 MUTERMINAL. Powered by ICD 2000 Kft.
Hungarian (formal)English (United Kingdom)