Tóth Ágnes Veronika - Fekete Fehér (IV. évad - C)
There are no translations available.

Vállalható, jó színvonalú este a MU Terminálé - biztosan lelkesíti a másnapi próbatáncra ácsingózókat - az este házigazdája, Rókás László pedig konferansziéként is nagyszerű.

Az estet Kiss Róbert rövid, de ígéretes munkája vezeti be: az egy lendülettel felskiccelt, szenvedélyes szerelmi háromszög dinamikáját a vonzások és választások állandó átbillenése adja.
Újvári Milán Cím nélkül című darabjában beugrik a Terminálosok - Frigy Ádám, Mádi László, Hoffmann Adrienn, Horváth Adrienn, Dorota Łęcka - mellé hatodik táncosként, ami azért is meglepő, mert ez egy tipikusan olyan darab, amire érdemes rálátni külső szemmel is, de úgy tűnik, ez a kint is-bent is szerepkör az ő esetében meglepően jól működik. Ami ebben a két kulcsszóval - a véletlennel és a játékkal - fémjelezhető darabban számomra különösen érdekes, hogy kevés a klasszikus értelemben vett kapaszkodó a táncosok számára, a térszervezés jóval rafináltabb, mint azt megszokhattuk, és rendkívül nehéz az előadást kísérő zene is.
Merzbow (mely a noise zene egyik polihisztor öreg rókájának, a japán Masami Akitának a művészneve) nem használ semmilyen olyan klasszikus értelemben vett dallamot, ritmusképletet, melyekre támaszkodni lehetne, zenei zörejekből, zajokból komponál, melyeket elektronikus recsegésnek, sercegésnek, búgásnak hallunk. Persze, most vezető trend a kortárs táncban ez a fajta zene, mégis, kezdő táncosok esetében szép feladat megküzdeni vele, feltehetően könnyű lenne eltévedni ebben a kaotikus zenei világban.
Nagyon izgalmas a térszervezés: tetszik, hogy a szereplők nem frontálisan, a közönség felé dolgoznak, hanem esetlegesen elszórva a térben, a háttér-előtér fogalma elveszíti a jelentőségét, a színpad bármelyik pontja lehet hangsúlyos. Van egy nagyon ötletes játék a különböző térirányokkal az előadásban, mely úgy hat, mintha egy véletlenszerűen pörgő iránytű szabadulna el a színpadon. A szereplők feltépnek egy-egy csíkot a fekete balettszőnyegen, és ezzel az eszközzel táncolnak tovább, új, ferde síkokat rajzolva a levegőbe, de oly módon, hogy ez a totálisan absztrakt művelet egyben az utcatáncok lendületét és játékosságát is felidézi. Az utolsó képben színpadon megjelenik egy szó, WHITE, melyet nyilván ezerféleképpen értelmezhetünk, számomra az összes színt magában foglaló fehér fényre, vagy az összes hangfrekvenciát egyenlő mértékben tartalmazó, véletlenszám-generátorral létrehozott fehér zajra utal.

A Danse Makabre, amit Gergye Krisztián készített a MU Terminálosoknak - név szerint Frigy Ádámnak, Mádi Lászlónak, Hoffmann Adriennek, Horváth Adriennek, Dorota Łęckának - végső soron talán egy korábbi darabja, a Melankólia folytatásának, kistestvérének is tekinthető. Nem csupán az egyező halál-tematika, hanem a zeneválasztás (Alfred Schnittke, Liszt Ferenc, Saint-Saens) sajátosságai, a lelassított tempó, a felvállalt szertartásosság, a kitartott pózok, kimerevített gesztusok miatt is. A táncosok ismét egyfajta báb-szerű szerepben vannak, alakjuk leginkább ikonikus jelekre (például tarot-figurákra vagy középkori sírokon talált képekre) hasonlít. Ez a fajta komponálás akkor működik igazán, ha  a táncosok maximálisan pontosak, ha mozdulataik szinte öszetapadnak, ha nincsenek csúszkálások, eltérések, apróbb egyensúlyzavarok, hanem a szereplők valóban egyfajta tökéletes gépként, megelevenedett jelként, mozgó formaként funkcionálnak. Az előadásnak különös bájt ad, hogy a Terminálosok jelenlegi képességeit meghaladja ez a darab, és ez - számomra legalábbis - valami egészen furcsa kettős látáshoz vezet: egyszerre észlelem a színpadon végül megvalósult koreográfiát az apróbb hibákkal, és a mögötte húzódó, eredeti koncepciót, hogy milyen lenne mindez ideális esetben, maximálisan elszemélytelenítve és precízen összehangolva. A háromnegyed órás darab alatt különben nem romlik a táncosok teljesítménye - tehát nem arról van szó, hogy elfáradnának, szétcsúsznának, sőt, mintha még javulna is a koncentrációjuk, ahogy egyre mélyebbre mennek - csupán ez a fajta nagyon fegyelmezett, nagyon pontos, nagyon kontrollált színpadi létezés nem megy még nekik igazán, de ez egyáltalán nem baj.

A koreográfia a maga számtalan körtáncával olykor egyenesen megelevenedett ornamentikára hasonlít, végtelenített frízekre, máskor középkori vándorkomédiások vicces, harsány, obszcén mutatványait idézi, de visszaköszönnek a koreográfustól megszokott furcsa kentaúrok, mitológiai lények és a többszereplős erotikus formációk is. A szereplők stílusosan két méretes kaszával vonulnak be, melyeket nagyon kreatívan és szellemesen használnak: bár általában nem kedvelem a kockázatos eszközöket a színpadon, jelen esetben egy pillanatig sem volt az az érzésem, hogy bármilyen baleset történhetne, nagyon kiszámított és tudatos az eszközhasználat ebben a darabban. Olykor ijesztő hibrid-lényeket formálnak segítségükkel, máskor egy-egy suhintásra a szereplők sora zuhan a földre, (érintés nélkül, csupán mágikus gesztusként intve vele), de az is előfordul - és sokakat megnevettet - amikor felálló nemiszervet helyettesít az eszköz: a halál, az erotika és a humor most éppúgy összekacsint, ahogy a középkorban.
Sok tapasztalatra módot adó, nehéz terepre vitte a fiatal táncosokat Gergye Krisztián, akik maximális erőbedobással és kiváncsisággal mentek is vele. Feltehetően sokkal profibb lett volna az összkép, ha csupán húsz perces a darab, de az tökéletesen összeáll, így ellenben a szereplők kajlasága, ártatlansága, küzdeniakarása miatt maradandó az élmény.
Jól járt az idei évfolyam, mert izgalmas darabokban bizonyíthatott, és mindkét koreográfus segítségével nagyon különböző jártasságokba kóstolhatott bele: Újvári Milánnál játékos, illékony, véletlenszerűséget modellező térszervezéssel ismerkedhettek, míg Gergye Krisztiánnál egy sokkal hagyományosabb, hierarchikusabb, szigorúbb rendszert kellett elsajátítaniuk. Amire pedig érdemes büszkének lenniük, hogy egyik koreográfus sem tette lejjebb a lécet, csak azért, mert még a pályájuk elején állnak, azaz kinézték belőlük, hogy menni fog. Kis zökkenőkkel, de ment is.
ent is.
 
 
TÓTH ÁGNES VERONIKA
Esztétika és kulturális antropológia szakon végeztem az ELTÉ-n, majd doktoranduszként folytattam tanulmányaimat. Közel egy évtizede írok táncról, eleinte az Ellenfény, később a Balkon, majd a Színház és az Élet és Irodalom közölte a kritikáimat. 2004-ben Fülöp Viktor ösztöndíjban részesültem. Fuchs Lívia tánctörténész tanácsai, Rényi András esztéta órái, Halász Tamás műkritikus barátsága, Nánay István és Bérczes László szeretett Hajónapló-műhelye jelentett számomra a kezdetektől fogva fontos kapaszkodókat ebben a szakmában.
 
Copyright © 2005 - 2017 MUTERMINAL. Powered by ICD 2000 Kft.
Hungarian (formal)English (United Kingdom)