Králl Csaba - Kevés (V. évad - C)
There are no translations available.

Egy kifejezetten fásult, rossz koreográfiákkal terhes terminálos évad után – amelyet Vladka Mala mentett meg a teljes kiszáradástól még a B esten – nehéz lelkesült várakozással tekinteni a záró felvonás elé. Pedig – tudjuk, látjuk, érzékeljük –, mennyi verejték hull egy-egy elfuserált darab körül is.

Bár igaz, ami igaz: verejtékcseppekkel az immár szokássá vált terminálos nyitótánc alatt még nem kellett számolnunk – s nem csak a mű rövidsége okán. Vadas Zsófia Tamara Vázlat című tízperces kettőse a könnyedséget próbálja színpadra hívni, mintha éppen akkor, ott, a szemünk előtt születne meg a darab. Csakhogy e könnyedséget ez esetben inkább nevezném könnyelműségnek a hevenyészve odavetett mozdulatok amorf képe láttán. Egy zsebkendőnyi vázlatnak elvileg ugyanolyan biztos szakmai tudásról kellene árulkodnia, mint egy házfalnyi, finom ecsetvonásokkal megfestett freskónak. Vadas skicce slendrián, kialakulatlan, amely nem felvett játék a részéről, hanem maga a rendelkezésre álló „mozgásanyag”. Már a felütés is utánérzés(es): Vadas kezében füzet, mintha abból olvasná a mozdulatokat (hasonlót Újvári Milántól láttunk pár éve sokkalta ötletesebb, virgoncabb, nézőkkel cimboráló változatban, bár lényeges különbség, hogy ő fel is olvasott egy megsárgult táncoktató könyvből, és arra reflektált mozgásával). Vadas társa, Arany Virág egy felhúzható, berregő kínai játékmicsodára táncol: tört mozdulatokkal balra-jobbra dobálja tagjait. Az alkotói humor további megnyilvánulása, hogy Aranyon kék supermanes póló feszül, míg Vadas mélyülepű piros nadrágban mozog (ami látványban inkább taszító, mint vicces). Laza, (fél)forgásokkal tűzdelt, diagonális futkározással fejezik be a darabot, s miközben sötét lesz, kiszólnak a színpadról, mintha egymással csevegnének: te, kimaradt egy jelenet (mondja az egyik), nem baj, hajoljunk meg (feleli a másik). Ez a nagy durranás a végére.

Az inkább pedagógusként mint koreográfusként ismert, pécsi kötődésű Gaál Mariann Ott című munkájában nincs helye az esetlegességnek. Gaál fix nézőpontból fix struktúrát alkot, de mindez igazából csak akkor kezd (részben) érdekessé válni, amikor a mozgást (tőle egyáltalán nem idegen módon) falra vetített fotókkal kezdi kombinálni. A vizuális koncepcióért felelős Kecskeméti Dávid (díszkővel burkolt vízköpőket ábrázoló) felvételei eleinte csak fekete-fehér hátteret nyújtanak a tánchoz. Később azonban fokozatosan a mozgó emberi test és a perspektivikus tereket ábrázoló fotók közös játéka kerül előtérbe. Kecskeméti olykor a felismerhetetlenségig kimaszkolja a fotókat, szinte fest a textúrával, máskor térbeliségüket hangsúlyozza. Ehhez kapcsolódik aztán Gaál egyfajta konceptuális mozgással, perspektívaváltást, perspektivikus bizonytalanságot okozva a szemlélő számára: falon „járkáló”, vetített „térbe lépő” táncosok, kézérintésre elporladó-elfogyó fotórészletek, lándzsahegyszerű képkivágatok, amelyeket a szereplők ránehezedést imitálva gyűrnek maguk alá.

A darab utolsó negyede: csupa illúzió. Ami önmagában ötletes, ám sovány tartalom, figyelemmel kísérve a teljes darab töredezettségét, kiforratlan szekvenciáit. Talán ha itt kezdődne az előadás: e vizuális test-kép (testkép) játéknál, a végén.

Az est harmadik koreográfiája, a németországi születésű dán alkotó, Jens Bjerregaard Falling and love című munkája négy elkülönülő részegységből áll, s a párkapcsolatról beszél elvont szorgalommal (jó) pár kapcsolat (test)felületi feszültsége révén. A nyitó- és zárókép egy-egy érzelmes love song köré épül, a közte levő két „testesebb” szekvenciát egymással szöges ellentétben levő mozgásnyelv uralja. A koreográfia azonban e vállalt komplex fogalmazásmód ellenére sem kusza, pedagógia értelemben pedig talán még tanulságos is ennyiféle stílusréteget egy előadásban egy csapattal „felgöngyölíteni”; bár – műélvezeti szempontból – leginkább az első hosszabb periódus emeléses-akrobatikus kontaktjai, és a záró dal (Cat Power) alatti mozdulatsor – mely „belülről indított”, érzékeny karmunkára épül – repetitív ismétlése húzza magával a nézőt. A darab eleje jelenlétpróba: képes-e „hozni magát” a táncos szinte cselekvés nélkül, pusztán kiállásával, apróbb gesztusokra hagyatkozva.

És hogy e táncos keltetőben – mint a MU Terminál – hol „helyezkednek el” a lassan egy szezont együtt töltött előadók? Nos, valahol „középen”. Egységesen közepes évfolyam ugyanis ez a mostani, nincsenek kiugró teljesítmények, ahogy gyorsan felejtendő alakítások sem. Mindenki kulizik becsületesen – erre nem lehet panasz. A görcsös akarás viszont letompítja az egyéni hangot. Igaz, a táncosok kibontakozásához, az arcok megjegyzéséhez sokkal jobb koreográfiák kellenének ez évadban tapasztaltaknál.

 

krall_csaba_portreSzerző: Králl Csaba

 
Copyright © 2005 - 2017 MUTERMINAL. Powered by ICD 2000 Kft.
Hungarian (formal)English (United Kingdom)