Szoboszlai Annamária - Plain / Bábel-Világ (III. évad - C)
There are no translations available.

Szoboszlai Annamária a MU Terminál C estről

Bicskey Lukács besorolhatatlan műfajú, leginkább talán a táncoratóriummal rokonkodó műfajú merényletét, a BÁBEL – VILÁGot Duda Éva előadóbarát Plainje követte, megmentve végül a nevetésnek a másik szemet.

A MU Színház kvázi-tánctársulata, a Terminál csapata évről évre cserélődik. A szerencsések, akik bekerülnek ebbe a védő, tápláló lombik iskolába, a képzési koncepció megfogalmazói szerint egy év alatt teleszívhatják magukat annyira, hogy jobb eséllyel bírják a „kinti" életet. A vendégkoreográfusok és az állandó tanárok gyúrják testileg-lelkileg-szellemileg elő­adás­­készre a művészkezdeményeket, hol sikeresebben, hol kevésbé, a néző éppen ezért szinte kivétel nélkül szimpátiával közelít még a vérszegényebb munkákhoz is, mint például a pár hónapja a Trafóban látott, Riina Saastamoinen koreografálta Rushes esetében. Arra azonban még nem volt példa, hogy a rendező egyszerűen csonkolta volna a jobbra érdemes csapatot.

A terminálosok C estje láttán csordultig telt volna könnyel a mesebeli király egyik szeme. Bicskey Lukács besorolhatatlan műfajú, leginkább talán a táncoratóriummal rokonkodó műfajú merényletét, a BÁBEL – VILÁG-ot Duda Éva előadóbarát Plainje követte, megmentve végül a nevetésnek a másik szemet. Persze fe­le­más a vigasz, és sok kérdést felvet. Először, hogy végtére is betölti-e a Terminál, ez a mesterséges anya az önmaga számára megjelölt szerepkört, s ha igen, miként. Másodszor, ha már az idekerülni vágyó fiatalok számos szűrőn esnek át, nem kellene-e ugyanígy valamiféle „vizsgának" alávetni a velük munkakapcsolatba kerülő rendezőket-koreográfusokat is, megelőzve egy alapjaiban elhibázott előadás létrejöttét. A BÁBEL – VILÁG dilettáns szövevénye mesének, mítosznak, giccsnek – bibliai kerettel, Jézus Krisztus-parafrázis köpenyben, Babits- és József Attila-idézetekkel magyarosra alakítva, Szabó András festőművész Bábel világa címet viselő szárnyas oltárának képeivel illusztrálva. Talán a rendező Bicskey a készülő magyar eposz filmjéhez, a Hadúr kardjához végzett kísérleteket…
A színpadon ajtónyi, áttetsző paravánok képe fogad, jobbról is, balról is három. Mögöttük a felvillanó lámpafényben jellegzetes pózokba dermedt emberalakok rajzolódnak ki, a valaha létezett, mára csak árnyként megidézhető lelkek panoptikumaként. Majd egy apró fiúcska gyalogol be óriás fekete köntösben, mint egy gyermekké öregedett, mindent látott tudós, aggastyán, Isten, s – kezében festékszóróval – az árnytestek jel­leg­zetes mozdulatát, egyedi jellegét a flakon sötét anyagával, mint egy munkáját végző graffitis, jelként rögzíti. Mennydörgés hangja rázza meg a termet. A hátsó fal egészét betöltő, vetített ősrobbanáskép nyilvánvalóan a szárnyas oltárról való, mégis inkább tűnik egy gyermek-Biblia túlromantizált illusztrációjának. A táncosok, áttörve a hártyavékony falat, kavargó körmozgással idézik Káoszt. Nincs megállás. Sorjáznak a színes (mese)képek, a hangosbeszélőn narrátor zeng fellengzős modorú kinyilatkoztatásszöveget, és elérkezik az arcpirító pillanat: versbe kezdenek a táncosok is.
A darab elején a tapasztalt néző még reménykedik, hogy a hol patetikus, hol gyermekversekre emlékeztető szövegekre rákevert nyalókás zenei aláfestésből kiindulva majd önreflexív fordulatot vesz az előadás, s széttartó motívumai, részletei végül egy izgalmas, egymással folytatott vitában egyesülnek. Ez az intellektuális igény azonban távol áll a BÁBEL – VILÁG-tól. A vetítőben cserélődnek a diák, látunk dzsungelt vadállatokkal, hajókikötőt, régi várost mai tűzoltókocsival… S végül egy keresztet, nagyon-nagyon sokáig, értünk, bűnösökért – a címmel együtt nem kíván túl sok magyarázatot, miről akar szólni a darab. Jobb percekben még élvezni lehet az óriás, hömpölygő fekete drapériával kiegészülő táncot, az elmegyógyintézetek rácsos ágyával kontaktáló Kiss Róbert Jézus Krisztus-szólóját s Gulyás Anna érett, szuggesztív hangját, de ez a szikrányi jó kicsit sem menti a koreográfiákért felelős Fejes Ádámot, a terminálosok állandó mentorát, amiért vágóhídra küldte neveltjeit. „Nagyon fáj" – szól a színpadról a József Attila-idézet. Igen.
Duda Éva darabja, a Plain, mint a címe is ígéri, „egyenes, világos, őszinte". Jól áll a terminálosoknak. Nem állítja őket erejüket meghaladó feladatok elé, „csak" táncolniuk kell ebben a viszonyrendszereket, közösségi működést felvázoló kerek, egész munkában.
A táncosok mindennapi öltözékben, ruhájukon a zöld különböző árnyalataival, a nézőtérnek háttal egy talpnyi szélességű fénysávon állnak a kezdő képben. Eleinte a zene dallamívváltásaira hajlanak-dőlnek, egyre előrébb és előrébb haladva a sokasodó fénycsíkok anyagtalan határsorompóin keresztül a színpad hátsó síkja felé, mintha láthatatlan erő, mágnes vonzaná őket, működtetné tagjaikat, megbénítva saját akaratukat. Ez az erő a későbbiekben is tetten érhető a látványos földön csúszásokban, miközben a talajközeliséggel szemben hatni kezd egy felfelé törekvés, mely a síkból elrugaszkodó emelésekben és óriás terpeszugrásokban nyer formát. A szereplők a tudatosodás, a csoporton belüli egyediség s ezzel egyidejűleg a rendszerben betöltött apró alkatrész voltuk felismerésének állomásait járják végig, mígnem végül egy felpörgetett jelenetben mindez összegződik: hatan hat fénykockában bokszolnak egy láthatatlan zsákot, egy alaktalan ellenséget – talán maguk kreálta béklyóikat. Míg öten már felhagytak az értelmetlen levegőcsapkodással, addig egyikük (Hoffmann Adrienn), nem tudván szabadulni, még folytatja az egyre motorikusabbá váló mozgást. A tisztán strukturált darab végül visszaér kiindulópontjához. A táncosok ismét felsorakoznak a fénycsíkon, de már a nézőtérrel szemben.
A Plain csillapítja, amit a BÁBEL – VILÁG összekavar. A koreográfus talán túlságosan is kiszolgálta a csapatot, aminek eredményeként igazán energikus előadás született, kellemes búcsú a harmadik évfolyamtól, mégis – éppen kiszámítottsága, óvatossága miatt – a darab hagy maga után némi hiányérzetet. Duda Éva nem viszi ingoványos talajra a táncosait, ő maga sem lép rejtett gondolati ösvényekre. Rutinos alkotóként „szimplán" a Terminál legelőnyösebb arcát fordítja felénk.
Arról, hogy mit visz magával a csapat, a nézőt csak az előadások tudósítják. Azok alapján elsősorban különböző koreográfusoktól felcsipegetett technikai tudással találkozunk. Talán érdemes a jövőben – készételpumpálás helyett – valódi műhelymunkára, több síkon is katalizátor hatású előadásokra fordítani a figyelmet.


MU Terminál C est – III. évfolyam
(MU Színház)
BÁBEL – VILÁG
Festő: Szabó András. Koreográfia: Fejes Ádám. Rendezte: Bicskey Lukács.
Plain
Zene: montázs. Fény: Fejes Ádám. Jelmez, díszlet, koreográfia: Duda Éva.
Előadók: Asztalos Dóra, Gulyás Anna, Hoffmann Adrienn, Horváth Adrienn, Kiss Róbert, Tuza Tamás.

 
Copyright © 2005 - 2017 MUTERMINAL. Powered by ICD 2000 Kft.
Hungarian (formal)English (United Kingdom)