Péter Márta - Háromszögfogás (I. évad - A)
There are no translations available.

A MU Terminál estje
 
A MU Terminál iskola meg nem is, kis csapata társulat meg nem is, bemutatója produkció meg nem is. Ez az alakulat mindent illetően a dolgok között van, az átmenet fázisait mutatja. Viszont lényegesnek tűnik, hogy létrejött, és immár látható életjeleket ad. Itthon nincs előzménye, de remélhetőleg kiforrja magát.
Amint a témával kapcsolatos másik cikkünkből kiderül, a fiatalok között van olyan, aki nemrég végzett valamelyik táncosképző intézményben, ám van, aki épp félbehagyott tanulmányai után került a MU Terminálba, vagy egyszerűen csak a pálya köztes állomásaként időzik a “váróban”. Akárhogy is, valamilyen élethelyzetből adódó szükség vezethette ide a tagokat, akik persze most egyszerre diákok és művészek; úton levők. Vajon ki hol tart? Vagy inkább az a kérdés, hogy hol tartanak ők együtt? A válasz attól is függ, hogy kinek mi a tét, hogy ki miért és kiért izgul. Az estének finoman különböző tétje volt például a műhely ötletgazdái meg a koreográfusok számára is, és kicsit megint különböző az előadóknak. Az ismertetőben pedig ezt (is) olvasni: “Juhos István és Hámor Jocó kísérleti műhelymunkában készített koreográfiát a szeptemberben alakult társulat számára.” Szóval társulatot látunk, alakulóban és – a tagok számára remélhetőleg szerencsés távlatokkal – fölbomlás előtt. Csupa átmenetiség itt minden, változó körvonalakkal és rengeteg munkával.
Bizonyos szempontból nem könnyű itt nézőnek sem lenni, hiszen a formálódó benyomásokat folyamatosan relativizálják a körülmények, az “ahhoz képest” megfogalmazható érzések és vélemények. Mert kétségtelen, hogy a meglehetősen különböző adottságú és képzettségű fiatalok nagyjából kéthavi munka után máris bemutatkoztak, s az iskolán túli rutinszerzésnek ez tényleg nélkülözhetetlen eleme, ugyanakkor ebből most még nem születhetett valódi produkció, vagyis nem születhettek meg teljesen a bemutatott koreográfiák sem. Látni tehát a vállalás súlyát, a törekvés komolyságát s mellette a pillanatnyi lehetőségeket. Látni a két alkotó egyensúlykeresését az öntörvényű mű és az “alkalmazott” koreográfia útjai között, és látni a fiatal előadók elszánt igyekezetét is. Juhos és Hámor teljesítményére gondolva azonban különösen sajnálom, hogy műveik nem forrhatták ki saját irányukat, mert így nem derül ki egészen, hogy mivé lehetettek volna. Juhos Triangolo című darabja például egy ponton akkora fordulatot vett, hogy csaknem kettétört.
A Triangolo értelméről azt írja a füzetke, hogy háromszögfogás a brazil jiu-jitsuban, bezárja a testrészeket, csapda, amiből nem lehet kimozdulni, s hogy az alkotó jelen munkája is e mozgásvilágból és szellemiségből táplálkozik. Juhos az utóbbi időben meglehetős következetességgel merít a különféle küzdősportok, harci hagyományok és technikák gazdag tárházából, ahogyan most is tette, de régebbről emlékszem, hogy tud mást is. S talán épp ez a másféle tudás, e másféleség megjelenítésének vágya okozta a törést friss darabjában. A körülbelül tizennyolc perces mű nagyobbik fele kifejezetten a jelzett testi praxis fogásait és folyamatait variálja, némi kontakttal bélelve a meneteket. Olykor mintha tényleg valamilyen mérkőzés kerekedne a játékból, de az egész tempós, ötletes, könnyed és elegáns. Kiváló nyersanyagnak látszik bizonyos fizikai képességek elsajátításához, és csak erősíti a hatást a “ritmus szekció”, azaz Juhos dobolása meg Hámor kannázása. Utóbbi e cigányzenészeknél szokásos eszközzel megint elindít valamilyen asszociációt, de hamar kiderül, hogy tévedés lenne további szálakat keresni. A játékban nem mindenki érvényesülhet egyformán; a női duett és a vegyes páros hosszú küzdelme jelöli ki a súlypontokat. A kettősök akrobatikus jellegű sorozatai nagyon látványosak, és csak bámulni lehet, hogy miképp elegyedhet a zárt koreográfia a spontaneitás élményével. Mikor aztán kezd kimerülni a dolog, Juhos vált, ám az új irány nem következik semmiből, és nincs köze semmihez, mert hirtelen átevezünk valamilyen szűkített létfilozófiai terepre.
Egy idegen ajkú leányzó bájos magyarsággal ismételgeti az alternatívát: “Vagy megtanulunk együtt élni, vagy együtt halunk meg!” A sajátos kiejtés hirtelen internacionális közegbe rántja a mondatot. Aztán hallunk tőle a politikusokról, akiknek irányítását le kéne rázni, de közben maga is irányítja körülötte mozgó társait, s beszél a Földről, a környezeti problémákról is, miközben már mindenki (géz)maszkot visel. Végül eléri sorsa: egy nagy szemeteszsákban fulladozva elhalálozik. Őt már biztosan nem dirigálhatja senki, bár egy társa – mintha csak revánsot venne – azért megpróbálja. A darabnak ez a fejezete akár propagandaanyag lehetne a zöldek találkozóján, túlságosan is aktuális és direkt, a napilapok napi híreit idézi, de legfőképpen  idegenül fityeg a koreográfia nemesebb részén. Persze némi mesterkedéssel metaforikussá dagasztva a triangoló csapda voltát, kiterjeszthetnénk a jelentést a környezetszennyezésre meg kapcsolatainkra is, de hát ez meglehetősen erőszakoltnak tűnne e második rész fajsúlyához képest. Úgy tűnik, a koreográfia – egyelőre – véget ér, amikor az előadók titokban felöltik maszkjukat.
Hámor nagyjából húszperces darabja a választott zenei anyagok és a hozzájuk kapcsolt mozgásvilág szerint ugyancsak két, tisztán elkülönülő részletet mutat, a kettő mégis összeér a líra finomabb tartományában. Kissé titokzatos címével – Az egy – mindenki azt kezd, amit tud, de talán nem is olyan fontos most az értelmezés; a látvány elemeinek finom kapcsolódásaiból egyfajta jóleső szabadság árad szét a táncidőben, különösen az első részlet energikus folyamatában. A fehér térbe fehér szoknyanadrágban vonul be a csapat, hogy az állóképből majd különféle laza kapcsolódások és variációk sorjázzanak elő. A kitartott hangzatokkal és változatos ritmikai képletekkel operáló stilizált zenei anyag több ponton indiai ihletettségre utalt, s ha a tánc mellett lehet mondani, nagyon dekoratívan szólt. A mozgás természetesen a ma leginkább ismert kortárs technikákat ötvözi, de rendkívül hajlékony átmenetekkel, legjobb pillanataiban egészen egyedivé szervesülve. Mi számít még a kortárs terepen egyedinek? Most leginkább egyfajta akrobatikus artisztikum, amely többnyire a föld közelében vagy a földön születik meg, s amelynek Hámor-féle változata légiesen könnyed, mégis energikus, finom és elegáns, mégis férfiereje van. Valamiképp olyan, mint a zene, nyilván ezért is erősítheti egyik a másikat. Közben mikrotörténések, apró akciók is felvillannak itt-ott, odakapjuk tekintetünket, de a kép máris eltűnik a nagy folyamban… A második részlet meditatív, álomszerű képében – Beethoven muzsikájára – súlytalan terre à terre elemek kapcsolódnak, mondhatnánk, pózokból pózokba vándorolnak a testek, miközben néhány geometriai rajzolat is feltűnik a térformákban. Aztán valaki szólóba kezd, mások merengenek, ám azért olykor, egy-egy mozdulatra megszólítódik testük; mintha valami önkéntelenül megidéződne bennük vagy általuk… Szinte észrevétlenül alakul ki végül a kör, amelynek földi karéjából egy női alak emelkedik ki lassan. Épp olyan lassan, ahogy a színpad fényei kialszanak.
Úgy tűnik, Hámor saját koreográfiai mintát követ, amelytől valószínűleg nem nagyon óhajt eltérni. Mert az egészben volt egyfajta következetesség, egy csöndes szigor, amely csak akkor jön el, ha belülről valami már nem enged, nem engedi, hogy másképp legyenek a dolgok. Ha igaz, jövő februárban lesz a bemutató, amelynek most “előmunkálatait” láttuk, vagyis a mű tényleg dolgozik tovább… Az előadás legjobb pillanataiban a fiatal előadókat is elragadta ez a belső energia; szép odaadással, és egymással is harmóniában vitték előre a koreográfiát. Vagy az vitte őket!? Részint épp e megfelelések, az oda-vissza ható erőjáték miatt nem tudni egészen, milyen lehetett volna még, lehetett volna-e másmilyen is Hámor darabja, ha valóban egy komoly felkészültségű, kiegyenlített erejű – esetleg nagyobb létszámú – társulatnak készül. Csak az biztos, hogy a Terminál csapatának kellett egy ilyen összhangteremtő táncos feladat, amely persze épp a nagyjából hasonló terhelés miatt a különbségeket is precízen mutatja. Ebből pedig úgy tűnik, hogy pillanatnyilag Hargitay Mariann a legszínpadkészebb, olykor már technikai és előadói szempontból is jelenség, s Katonka Zoltán eleganciája, fesztelen könnyedsége is sokat ígér, míg a többiek, szorgalmuk és rátermettségük ellenére is, egyelőre inkább csak saját iskolájukat vagy elfogódottságukat hozták.
 

MU Terminál

Triangoló

Koreográfus, fény: Juhos István
Dob improvizáció: Hámor József és Juhos István

Az egy

Jelmez: Fazekas Szilvia
Fény: Fejes Ádám
Zene: Nusrat Fateh Ali Khan, Ravi Shankar, Peter Gabriel, Yim Hok Man, Consoll, Beethoven
Koreográfus: Hámor József

Előadók: Hargitay Mariann, Harka Máté, Ilkay Turkoglu, Katonka Zoltán, Sebestyén Tímea, Szőllőskey Dóra, Virág Melinda

Helyszín: MU Színház

ellenfeny.hu

 
Copyright © 2005 - 2017 MUTERMINAL. Powered by ICD 2000 Kft.
Hungarian (formal)English (United Kingdom)